Magam helyett I-II.

A szerkesztő, Németh Ágnes által dedikált példány.

"Kortársaimon, s fiatalabbakon is, gyakran tapasztalom mostanában, hogy emlékezetükből merítik ihletüket, mintha az életük vált volna legtöbbet ígérő témájukká. Én fiatal koromban álltam életrajzíró hírben, beszámolókat készít (mondták) egy utazásról, amelynek az elején áll. Öregkori gyengeségként inkább a műveimet magyarázom; az életemet heverni hagyom, mint meddő kőzetet, amelyből az ércet kiszedtük már. Mi ennek az oka? A szépíró megvetése, aki azt tartja, hogy életünkről a legfontosabbat úgyis csak a fikció áttételeiben, túlzásaiban lehet elmondani? Az ösztönné vált elővigyázat, amely érzi, hogy a betegség az öregkor titkos kincstárában, az emlékezet meglepetésül ömlő bőségében okozta a legnagyobb pusztulást? Vagy az igénytelenné vált önismeret, amely tudja, hogy ha van figyelni, felderíteni való az életemben, hát a sajátságos mechanizmus, mely egy ilyen igénytelen szervezetből, az átlagosnál szűkebb tapasztalatkincsből ennyire is jelentős művet hívhatott elő. De akármi az oka: írásaim közt vannak életrajzi jellegűek, s ezeknek az összműben meg kell keresniük a helyük. Igaz, hogy ha jobban megfigyeljük, ezek az életrajzok, életrajz-töredékek, mint az első ilyennek a címe, Ember és szerep is mutatja, inkább egy kollektív én kibontakozását, működésbe lépését kísérik nyomon, s nem a konkrét egyéniség lélektani gyökereit akarják kihámozni; a pszichológiai szövevény, az ember csak annyiban fontos, amennyiben a közéleti műszer, az absztrakt mérce, az irányjelző szerep ebből állt elő, s ezt hajtotta szolgálatába. Ez az első életrajzszerű írás, harminc-egynéhány éves koromban, közéleti harcaim melléktermékeként keletkezett, de amikor tíz év múlva „szerepem eljátszva”, mint a címe – Magam helyett – is mutatja, a halálra készülőn megint egy életrajzféle írásába fogtam, alcíme: „Tanulmány az életemről”, épp ezt a személyest-lehántó, a köztanulságot mentő szándékot jelenti be: ha a műszert össze is töritek, vigyétek tovább, maradjon veletek iránytűként használható tanulsága. Később, amikor tizenöt év múltán a Bajkódi csendben még egyszer az életem fölé hajoltam, s az emlékezés boldogsága jobban megejthetett volna; akkor is csak a művek hátrább eső fejezeteit – ezen a cí-men s nyilván ezzel a szándékkal – kezdtem továbbírni. De életrajznak bármennyire nem életrajz-ihletésűek ezek a töredékek, s mindaz, ami függelékül hozzájuk csatolható: egy életrajz mégiscsak összeállítható belőlük, s az is a legtermészetesebb, hogy ebben a kiadásban valami ilyenné álljanak össze. "