Halálfiai

Részlet a kötetből:

Évek

A szőlőt már régen leszedték, de még a szüret állt. Már a tanyákban új munka kezdődött; és még mindig itták az áldomást.
Nem a vidám, nótás szüret volt ez, hanem a bús szüret. Nem a hegyről megnyílott végtelen láthatár, hanem csak a ködösudvarú, üvegburás gyertyának fényköre, öngyilkos lepkék légióival: ősz és kora esték, kártya és kába bor. Nem nők s fiatalok, csak henye férfiak, zord politizálok: az elkeseredett magyarság csücsült fel a hegyre, strázsálni, míg a jövő mámorok leve forr.
Ilyen volt a Rácz Józsi halálos szürete.
A hegy letarolva, a szőlőlevél vörösen fonnyadt már, csak a vincellér dolgozott a présház homályában, egy szál gyertyánál, s a Cenci ügyelt rá ösztönös asszonyi gondjával, késő estig a tömzsi kád mellett, nyomkodva, mint egy férfi, mustfestette sulykolójával a bugyborgó törkölyt, s veszekedve a munkások borjárandóságán; - de Józsi bácsi künn ült a présház előtt, a nagy malomkőasztalnál, vendégeinek töltögetve a bort, s szentül hitte, hogy ő éppenúgy hasznos kötelességet teljesít, mint a felesége, sőt még fontosabbat: mert a vendég az első.
- Mit ért ahoz az asszony? Komoly dolgokról van szó, - mondogatta; s csakugyan, nem kisebb dolog kavargott itt bor gőzében, mint: Magyarország sorsa!