Erő az erőtlenségben

Lénárd Ödöm írja: „Vácott, 1953. augusztus 1-jén – annak idején Szent Péter láncainak az ünnepe –, a Nagy Imre-féle amnesztia értelmében jöttem ki először a börtönből. Akkor már három és fél éve azt se tudták rólam, mint sok százunkról sem, hogy élünk-e még? Mert 1950 kora tavaszán, amikor felforrósodott a koreai helyzet, a kommunisták attól tartottak, hogy a harmadik világháború kirobbantásába mi, kiéhezett és elgyötört politikai rabok fogunk beleszólni. Ennek megelőzésére átvették a náciktól a náluk „Nacht und Nebel” (éjszaka és köd) költői néven futott rabtartási rendszert. Nálunk ez a tárgyilagosabb „néma ház” nevet hordta, a társadalomtól való tökéletes elzártságot jelképezve. Semmilyen érintkezésünk nem volt többé senkivel. Megszűnt minden levélírás, látogatás, csomagküldés. A nem eléggé megbízhatónak vélt őrszemélyzetet válogatott ávósok váltották fel. Az eleinte uralkodó teljes belső mozdulatlanság mellett – se munka, se könyv, csak tespedés – volt, aki megőrült, volt, aki éhen halt. Nemcsak arról nem adtak felvilágosítást, hogy hol vagyunk, de hogy egyáltalán vagyunk-e még?
Amikor aztán mégis hazajöttem, ennek az írásnak első sziklevelei már ott hajtottak abban a kopaszranyírt fejemben. Azt persze ezek a levélkék nem is sejtették, hogy negyven év múlva majd napvilágra bújnak. Sokkal valószínűbb volt, hogy sohanapján, de ez a további bimbózásukat akkor sem zavarta.”