Elindult, nem tudva, hova megy

„És elindult, nem tudva, hova megy.” (Zsid, 11,8) – A titokzatos Zsidókhoz írt levél hithimnusza így emlékezik vissza Ábrahám ősatya nagy történetének kezdetére. Ábrahám nyomában jártak, elindultak – s nem tudták, hová mennek – azok a fiatal lányok is, akik az 1950-es évek diktatúra sújtotta nehéz időszakában jelentkezteka soproni Teológiára.
Olyan helyre indultak, amiről aligha tudhattak bármit is. Pontosabban, nem tudták, hogy milyen lesz a jövőjük, hiszen akkor nőként nem reménykedhettek abban, hogy valaha az egyház elismert, felszentelt lelkészei lehetnek. Igen, számukra csak az indulás sürgető kényszere volt világos, de a megérkezés helye akkor még aligha. Sőt, saját maguk számára is néha hihetetlen lehetett, amit ők tettek, amikor közegyházi véleményekkel szemben engedtek Isten lelkészi szolgálatra hívó ellenállhatatlan vonzásának.
Amikor most a címben ott visszhangzik a hit himnusza, akkor megsejthetjük azt is, hogy Ábrahám történetéhez hasonlóan e könyv lapjain is mi, vagyis inkább ki mozgatja a korántsem egyszerű szálakat. Az az Isten, akinek szívében és szándékaiban ott formálódik a ma még lehetetlennek tűnő jövő, s az a hit, amely által az ismeretlenbe induló vándor előtt felderenghet a ma még remélni sem mert megérkezés bizonyossága.
Ily módon Sárkány Tiborné Horváth Erzsébet könyve valójában nem csupán az evangélikus női lelkészi szolgálat kezdeteibe enged bepillantást, hanem a hit örök és csodálatos történetébe is meghívja az olvasót. Aki a lelkésznők életéről olvas, az megsejthet valamit abból, hogy az Istenbe vetett bizalom hogyan lehet mindig nagyobb, mint az ismeretlentől való félelem, s tanúja lehet annak, hogy bár göröngyös utakon, de egy napon valósággá válik az Isten ígérete.