Egyházi birtokok Magyarországon a 18-19. században

A 18-19. század az ország életének sajátosan érdekes korszaka volt. A török kiűzése után a volt királyi Magyarországon, Erdélyben és a Hódoltságban különböző szintekről, de most már azonos feltételek mellett indulhatott meg a fejlődés, és a Rákóczi-szabadságharc után az ország valamennyi területén a békés építőmunka volt jellemző. A különböző adottságok alapvetően befolyásolták a területeikre visszakerült világi és egyházi földesurak tevékenységét, a birtokokon a gazdálkodás megindulását. Míg a török háborúktól kevésbé sújtott Felvidéken és a Dunántúlon folyamatosságról beszélhetünk, addig a volt Hódoltságban felégetett falvak, műveletlen földek mutatták a harcok nyomát. Itt az élet megindulásához mindenekelőtt a szükséges munkaerőről kellett gondoskodni, megteremtve az alapvető létfeltételeket a betelepedő lakosság számára. A történeti irodalomban vándormozgalomnak nevezett folyamat olyan intenzitást ért el, hogy a 18. század végére a volt Hódoltság folyamatosan felzárkózott az ország egyéb vidékeihez. Mindez együtt járt a területek birtokbavételével, bizonyos mértékű átalakításával, ami elsősorban a településhatárok elkülönítésében, kisebb vízszabályozásokban mutatkozott meg. Vizsgálódásunk másik évszázada, a 19. század már a polgári átalakulás kora. A jobbágyfelszabadítás után a kettős pilléren – a majorságokon és a jobbágyok munkáján nyugvó gazdálkodást felváltja a kapitalista szisztéma: a közös területek elkülönítése, a falvak határának teljes jogú birtokbavétele, törekvés a föld termőerejének minél jobb kihasználására. A bekövetkezett változások az embert körülvevő táj szinte teljes átalakulását eredményezték.