Beat(korszak)regény

Bella Istvánnak (1940-2006) dedikált példány.
Ez az oly bizonytalan műfajú könyv – szociográfia? interjú gyűjtemény? regény? – közel harminc év után került elő egy pincéből. Elsárgult napi és hetilap oldalakról és folyóirat közleményekről, valamint átütő papíron fentmaradt agyonfirkált gépelt kézirat lapokról rázódott mostani formájává. Szerzője azért hagyta abba az írását és könyvvé szerkesztését (és nemkülönben oly kockázatos kiadását), mert a megírása korában erős hiányérzete volt, hogy nem sikerült megragadnia a korszakot, amelyet a magyar beatkorszak és társadalmi környezete ábrázolásával el kívánt érni.
Ami „nem jött be” számára a múlt század nyolcvanas éveinek közepén, azt elvégezte helyette az idő. Ugyanis az epikához okvetlenül szükséges „történelmi távlatot” – minden befektetés nélkül – tovább mélyítette, rajzolta a pincébe töltött emberöltő. Ezzel szervült és kristályosodott ki egy korszakot tanúsító és megérzékítő narratívává.
S még valami kezdett működni benne, ami szintén a történelmi regény tantételszerű sajátossága. (Mert ugye a beatkorszak a közelmúlt történelmévé merevedett ki a szemünk-életünk előtt.) Ugyanis nem egy-egy korszak főszereplői életrajzai mentén lehet felépíteni a hiteles elbeszélést, hanem épp ellenkezőleg: a, mellékszereplők figuráira, tapasztalataira fölfűzve. Ezt nyújtotta a Beat(korszak)regény váza: a Tabán „Beatünnepein” föllépő zenekarokkal készített mélyinterjúk, s velük a Kékcsillag, Tolcsvay Trió, Sakk-Matt, Mini, Kex, Syrius együttesek sagái, s valami mágikus-szimbolikus erő folytán meghiúsult Locomotív tagjaival el nem készült beszélgetések. Ezt a sűrű szövetet szövi-burjánozza át a szerző – még nem rockújságíró – emlékei az ő saját beatkorszakából – bulik, utazások, és mindenekelőtt szerelmek –, s majd az onnan kitépődés keservei, ami már „voltaképpen regény.”