Időrendben - Arcképek, korképek

Bíró Yvette-nek (1930-) dedikált példány.

Mikor lesz a jelenből múlt, s mitől a múltból történelem? Elegendő-e egy élet ahhoz, hogy úgy hozakodhassunk elő emlékeinkkel mint "nagy idők tanúi"? És hogy mindaz, amit megéltünk, a megéltekből megírtunk, ne csak személyes élményünk, hanem a múltból mába átkiáltott üzenet legyen? A szépirodalom - mely már régóta nem szép - hiányzik e kötetből. Arcképek, korrajzok, szociográfiák gyűjteménye ez, olyan írásoké, melyek mindig azon melegében íródtak, jelen időben. Ez még nem volna baj. Korunk egy hangyaboly életében is - ha csak az összetaposásokat számoljuk - mozgalmas időszaknak bizonyult. Akármelyik magyar hangya, ha szorgalmasan följegyezte volna a napi eseményeket, mára már szobrot kapott volna mint a XX. század Anonymusa. Nem mindig volt módom a jelent rögzíteni. Hadifogolyként - csöndes, békességes évek a dupla szögesdrótok között - három könyvet írtam. Abból a fél esztendőből viszont, amit a fronton töltöttem, naplójegyzetek, riportok, regények, drámák helyett mindössze egy világosszürke tábori lap maradt fönn, Szilágyi János György barátomnak címezve, e tréfás szöveggel: Se Operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hason csúszásra és emberölésre fektetem a hangsúlyt. Egy fél év írói munkája ez! Jeléül, hogy az íráshoz némi kényelem és békesség óhatatlanul szükségeltetik. És némi távlat! De pont a távlat az, aminek e kötet híjával van; ez a hibája, de a mentsége is. Ha csak egy szemernyi írói hiúság lakozna bennem, jó néhány itt közölt írásomat fiókomban felejtettem volna. Ma már talán csak az én riportjaimban hívják Sztálinvárost Sztálinvárosnak. Vállalom ezt is inkább, mintsem hogy a múltamat megcenzúrázzam. Nekem e kor nem múlt, hanem történelem, én pedig nem lennék se jobb, se okosabb író attól, ha utólag okosítanám meg magam.