Nyakig a színházban

Színpadon – tudjuk – Körmendi János egyike azoknak a nagyságos bolondériázóknak, akiknek ingatag lelki állapota, forogva bukdosó szemejárása, csínytevő szájgörbítése mindig előkészít valamit. Többnyire pompázatossá kidolgozott csattanót előz meg, néha pedig eljuttat a siratnivaló ember megértéséig, a vigasztalhatatlanul tragikus kifejlődésekig. Folyamatosan mosolyogtató, s közben föl-fölkacagtató írásaiból sem hiányzik a tragikum, de csak a háttérben van árnyékszerűen jelen, sohase bukkan ki az általános nevetéstől gyöngyöző felszínre, mint a rémítő víziszörnyek. Körmendi szintetikus humorában mindig érződik valami fenyegető, s ha nem csalódom, ez nem más, mint a hisztéria elszabadulásának röpke lehetősége, a túlságba vitt nevetés hideg őrülete, vagy éppen a takargatott igazságok megmutatkozási pillanatának színpadi eljövetele, az a perc, amikor öniróniák villámcsapásainak fényében egyszerre megpillantjuk a saját szánnivaló figuránkat és ettől állandósult röhögőgörcsünk csakhamar csillapíthatatlan köhögőrohamokba torkollik.