Életem

Chaplin 1889-ben Londonban született – sosem mondott le az angol állampolgárságáról – de az élete nagy részét Amerikában élte le, végül Svácjban halt meg 1977 karácsonyán. Minden idők legnagyobb komikusa volt, több mint nyolcvan filmet és a Csavargó figuráját hagyta az utókorra. Erről a hosszú és élménydús időszakról mesél Életem című önéletrajzi művében, amit a hatvanas években a Genfi-tó partján vetett papírra, és amit nálunk negyven éve után adtak ki újra.

A bő ötszáz oldal laikusoknak és filmkedvelőknek egyaránt élvezetes olvasmány. Előbbieknek a pikáns részletek magánéletről, szerelmi viszonyairól, utolsó házasságáról egy nála harminchét évvel fiatalabb nővel. Utóbbiak Chaplin szemén keresztül követhetjük végig a film történetét gyakorlatilag a kezdetektől a némafilm haláláig. Emellett Chaplin szavakkal is majdnem olyan jól bánik mint celluloidszalaggal. Az Életem olyan mint a filmjei: egyszerre kell sírni is nevetni rajta.Nagy emberekről írt apróságokban, és kis emberek nagy hibáin keresztül írásban is meg tudja fogni azt ami általános és emberi. A lapokon olyan személyek elevenednek meg újra mint Douglas Fairbanks, Mack Sennett vagy Edna Purviance, akiknek a neve már csak a filmesztétáknak cseng otthonosan és talán csak Mándy Iván ismert mindenkit a könyv szereplői közül. A sok ismerős és anekdota között mégis előbújik maga Chaplin, a a filmről és ez életről vallott véleménye, amit maga egyszer így összegzett: Az élet ha közelről nézed tragikus, de távolabbról nézve komédia. Ezért vállahatta, hogy őszintén írjon a nehéz gyerekkoráról, édesanyja elmezavaráról vagy arról a magyányról és elveszettségtől is, ami újra és újra rátalált, akármilyen gazdag és sikeres volt is. Sajnálat helyett azonban olvassuk tovább a történeteket és szép csendesen a rengeteg anekdotától és intim részlettől az Életem egy színes, de töredezett kaleidoszkóppá válik. Végül az életrajzi adatok helyett csak benyomások maradnak meg: a Csavargó örök embersége és, hogy minden nevetés nélkül telt nap elvesztegetett nap.