A meghívás fennáll

Bella Istvánnak (1940-2006) dedikált példány.

1977. július 9-én, egy szombati napon azzal a kéréssel ébredtem, hogy ha lehet, engem úgy most egy darabig ne nagyon keressenek az események, a dolgok pedig hagyjanak békén. Még aznap, 1977. július 9-én délelőtt aztán máskép alakult, s azóta is egyfolytában és homlokegyenest ellenkezőleg zajlik minden. Kérésemnek, keveset mondok, nem lehetett meg a címzettje. Hozzátehetném: szerencsére. De a szerencsével vigyáznék. Hiszen ahogy kérésemet a reggelizőasztalnál kifejtettem, hallanom kellett – és hallottuk is – három emelet mélységből azt a bizonyos hangjelenséget vagy zajt. Kitartóan szólt a hang, egészen addig, amíg végül tőle teljesen függetlenül lementünk, és akkor megkezdődött. De hát itt kezdődött-e, vagy már az előző napi halottal? Vagy még pár héttel korábban? Amikor valaki ott kapaszkodott fölfelé, reménytelenül, egy fa törzsén, aztán leszedtük, s mert nem bíztunk magunkban, keresztültaxiztunk vele a városon, a legjobb helyre, így hittük, ahol azután még három napot élt? Vagy tavaly indult mindez, az akasztott madárral? S az a haláltusa egy papírkosárban? 1977. július 12-e hajnalán, pár karnyújtásnyira onnét, félálomban, ébredezés zajainak véltem. Itt kezdődött? Vagy azzal inkább, hogy nem és nem akartam feladni; valahogy olyan középkoriasan nekivágtam, és akkor tényleg akartam, hogy történjenek az események, és jöjjenek a dolgok, és ezt kérni könnyebb? Pedig ott ezt a kérést teljesíthette nehezebben és bajosabban a címzett. És mégis. És nekem újra alkalmam lett nyugtalannak lenni és írni. Egyelőre csak a következőket:
Kövi veréb, vagy énekes veréb,
nyugtom fölébe fogsz-e lengeni!
Vagy más-hont kéne e merengeni
ily messzi kérdés fél-közeleképp?
Hanem ha épp így jó ha-mily vidék!
Ember-vidék; hol nyakonönteni,
fagylalásul, nem fog a helybeli,
ha meg nem trolykolom vállát-fejét.
Ha kő, ha ének, nem hat el odáig,
hol a fagy idején leslágozott
barátokkal együtt nyugszom; fölébem
virágtolvaj hajol, köz-rokon ásít,
agyag-részeg sírásó tántorog;
se ember, se veréb felem nem érzem.